| Székely-magyar róvásírás |
 A székely rovásírás a magyarság kőkori eredetű ősírása. Néhány emléke elolvasatlan és nehezen meghatározható korú, az írásrendszer más írásokkal való pontos összefüggése tisztázatlan. Nem azonos a nagyszentmiklósi-halomi-szarvasi írással, a körmöcbányai sziklafölirat írásával és a K-eu. rovásírásokkal sem. A hagyomány a székelyek által használt hun, szkíta vagy hun-szkíta írást említ. Jelkészlete esetenként képszerű szójelekből, szótagjelekből és betűkből áll. A képjelek a magyar ősvallás legfontosabb témáit (Nap, Ég, Föld, Orion csillagkép, Tejút, fa, hegy, víz) ábrázolják. A jelek képi és nyelvi tartalmának összevetésével helyreállítható az akrofónia folyamata, amely szerint az írás a m. nyelv szavainak rögzítésére készült. A rótt jelformák szálkásak; a festett, v. írt alakok gömbölydedek és díszítettek. A jelek irányultsága állandó, egyedül a titkosírásnak szánt konstantinápolyi feliratban tükrözött. Jelsorrendje leghívebben a nikolsburgi ábécében őrződött meg, ez a latinos jelsorrendnek az ugariti ékírás és a kazár írás jelsorrendjéhez közel álló változata Sorvezetése az írástechnológiától és az alkalmazás egyéb körülményeitől függően változó. A sopronkőhidai avar sótartón balról jobbra és jobbról balra irányuló föliratok vannak, Szamosközi István (1570-1612) fentről lefelé irányuló sorvezetést említett. Az énlakai összevont betű (ligatura) függőleges sorvezetésű, az Albert ligatúra az óramutató járásának megfelelő sorrendben tartalmazza az elemi jeleket. Az ismert föliratok többsége a rovástechnológia hagyatékaként jobbról balra halad, az újabb emlékek között törvényszerűen szaporodik a balról jobbra haladó írás. A történelmi korokban elsősorban hengeres vagy négyszögletű fapálcákra rótták, de cserépfestéssel, hímestojás megírásával, ötvöstechnikai megoldásokkal (pl. zománckép rekeszrajzával), vagy szőnyegbe szőve is rögzít(h)ették a jeleket. Kőbe vésett, vakolatba és csontba karcolt, falra vagy mennyezetkazettára festett, papírra írt emlékek maradtak ránk. Az íráshasználat jellemzője a mondatjelek (pl. énlakai „eGY USTeN” ligatúra), a szójelek (pl. „Albert” ligatúra), a szótagjelek (hangzóugratás), a ligatúrák (jelösszevonások), valamint a képszerű jelmontázsok (pl. világmodellek) alkalmazása Az újabb időkben ezek háttérbe szorultak a teljes betűírással szemben. Feltételezik, hogy a honfoglalást megelőzően vallásos és tört-írói munkákat is rögzítettek. Ez utóbbiakból kerülhetett át néhány őstörténelmi vonatkozású szövegrészlet (királylista, a szabír tört. elemei stb.) a latin nyelvű krónikáinkba. A latin írás elterjedésével háttérbe szorult, de sohasem feledték el. A 20-21. században ünnepi, figyelemkeltő, a nemzeti összetartozást kifejező használatának lehetünk tanúi. Kiemelkedő szépségű alkalmazása a sashalmi református templom rovásbetűs Himnusza és Szózata, az ópusztaszeri rovásírásos zászló. Az indián párhuzamokra alapozott következtetések s az eurázsiai régészeti leletek szerint az előzményeit és rokonait legalább a jégkorszak végétől elterjedten alkalmazták az Észak-eurázsiai sztyepp-övezetben. Több szkíta, hun és avar emlék értelmezhető vagy elolvasható a későbbi székely jelek segítségével. Korabeli görög források adnak hírt a szkíták írásáról, Zacharias rétor egyháztörténete (6. sz.) a hunok; a Konstantin-legenda (9. sz.), Kézai Simon krónikája (13. sz.) a székelyek írását említette; az csak feltételezhető, hogy ezek a székely róvásírás elődjéről tájékoztatnak-e. A finnugorista álláspont Kézai krónikáját tekinti a székely róvásírás első említésének. Írásunk négy betüjele az "a", az "e", "o" és "f" biztosan, két betüje, a "h" és "l" pedig valószínűleg szláv közvetítéssel a görög ábécére vezethető vissza. Az a tény, hogy az "f" és "h" jele egy másik ábécéből került a magyarba, olyan nyelvre utal, amelyben eredetileg nem volt "h" és "f". Ilyen volt a szláv és a magyar is. Régen a fehér fejér, Székesfehérvár pedig Fejérvár volt. Az "a", "e" és "o" magánhangzók betüjeleit azért vehették át, mert az eredeti írásnak más rendszere lehetett a magánhangzók jelölésére, vagy pedig olyan magánhangzói voltak, amelyek távol álltak az átvettektől. Újbóli felvirágzás a reneszánsz és a humanizmus elején következett be, amikor is az előkelő udvarokban szívesen használták titkosírás és egyéb időt múlató foglalatosságként. Lehet, hogy ekkor kiegészítették betükészletét, amely most megnehezíti a régebbi betüalakok és a helyesírás pontos visszaállítását. A reneszánsz elmúltával az újra erősödő egyház és konzervatív vezetőgárdája szép lassan teljesen a háttérbe szorította őseink írását. Legtovább a Székelyföldön, a XVII. századig maradt fönn. Az írástörténetben igen fontos szerepet játszik a Kárpát-medence ősi íráskultúrája, elsősorban az erdélyi tatárlakai és tordosi ókori írásokkal. Az erdélyi Tatárlakán 1961-ben N. Vlassa kolozsvári régész hamuval telt gödör fenekén 26 agyagszobrocskát, 2 kőfigurát egy tengeri kagylóból készült, karperecet, két rajzos agyagtáblácskát és egy képírásos korongot talált. Vlassa észrevette, hogy a jelek feltünően hasonlítanak a Kr. e. IV. évezred végének sumér képírására. A leletek világszerte nagy feltűnést keltettek, mivel a C14 radiokarbonvizsgálatok szerint 6500 év körüli írások, melyek az eddig legrégibbnek tartott mezopotámiai Uruk városából előkerült sumér írásnál mintegy ezer évvel korábbiak. A vizsgálatok szerint a korong helyi homokos agyagból készült, és a jelek bekarcolása után került kiégetésre. Nálunk Makkay János régész külön tanulmányban foglalkozott a kérdéssel. A korongot egy vízszintes és egy függőleges átló négy mezőre osztja. Minden mezőben képjelek láthatók. A korong az átlókkal a magyar rovásírás egyik "F" jelváltozatát ábrázolja, mely nem más, mint a "napforgó" ősi írásos képjele. Feltünő, hogy a négy részre osztott korong 10 képjele közül 6 a magyar rovásírás jelével alakilag megegyezik. Ezek: "Z, Ny, Gy, B" felett fekvő alakban a "P", a karika rovásírásunk egyik "Ly" jelváltozata. Ezen jelek a sumér képírásban mind megtalálhatók. A kettős kereszt a magyar "Gy", kiscímerünkben a gyulák (vezéri méltóság) névmonogramja. A sumér címerben a jogarnak, fából készült uralkodói botnak írásos képjele, jelentése "Pa". Nem véletlen, hogy a két címer jelábrázolása, azaz történeti mondanivalója azonos. A Kárpát-medence ősi írásbeliségének másik fontos bizonyítéka az első magyar régésznő Torma Zsófia által 1857-ben a Tatárlakától kb. 20 km-re levő Tordos határában talált írásos agyagkorongocskák és cserépdarabok. A kb. 11000 db, megközelítőleg 4500 éves cseréptöredék és korongocska, amelyekben különböző ábrák és írásnak tűnő jelek láthatók, köztük ékírás jellegű, képírásos és zömében lineáris, azaz vonalas írások. Ez utóbbiak között a tatárlakaihoz hasonlóan rovásszerű és számrovás jellegű jelek is találhatók, melyek közül több, mint tíz a magyar rovásírás jeleivel alakilag is megegyezik. A tordosihoz hasonló írás nyomaira bukkantak a régészek a Balkán térségben is, így Karanovoban, Sitovoban, Vincán, Gardisnicában. Ezek a leletek a tordosi íráskultúra egyenes folytatásai. A leletanyaggal több neves írástörténész is foglalkozott, egyértelműen megállapítva a krétai-mezopotámiai kapcsolatokat. Az írás kialakulásának másik bölcsője az ókori Közel-Kelet Mezopotámia központtal. A magyar rovásírás része annak az írásrendszernek, amely a mezopotámiai sumér képírásból és az egyiptomi képírásból fejlődött ki. Számos bibliai történet színhelye az Éden kertje, Nimród, a nagy vadász alapította Ninive. A sumérok voltak az elsők, akik a képírásból a folyamatos gondolatok lejegyzésére fogalomírást alkottak. A különböző elvont fogalmakat, igéket, érzelmeket összetett képjelekkel azaz ideogrammákkal fejezték ki. Mivel a sumér is ragozó nyelv volt mint a magyar, ezért a ragokat, képzőket megfelelő szótagjelekkel fejezték ki, amelyekben már benne voltak a megfelelő magánhangzók is. Ebből fejlődött ki az ékírás, majd a betüírás, melyek közül az álló kereszt egyedül a magyar rovásban is "D" hangértékű, a hal írásos képjeléből lett a "H" jel, mely a magyarban is "H" hangértékű, jelentése a sumérban "ha", mely azonos a hal szavunkkal. A sumér képírás terjedt el kelet és nyugat felé egyaránt. Nyugat felé az egyiptomi képírás kb. 4800 évvel ezelőtt sumér hatásra keletkezett, átvéve annak belső szerkezetét, azzal a különbséggel, hogy a szótagjelekből hiányoztak a megfelelő magánhangzók, így ezek csupán mássalhangzós csoportjelek. Az egyiptomi képírás kezdetben a papok írása volt, rendszerint kőbe vésték a tárgyakhoz hasonló jeleket, a hieroglifákat, azaz a szent véseteket. A szövegekben előforduló fáraók, királyok nevét keretbe, kartusba foglalták. Karnak város templomának egyik hieroglif felirata Campbell angol kutató szerint a következő: III.Thotmesz fáraó uralkodása idején birodalma területén magharok is éltek, a hettitákkal együtt harcoltak és bizonyságul Arad, Árpád és Maghar városokat említi. Campbell szerint a magharok alatt magyarokat kell érteni, valószínű szabir magyarokat. Ez az időpont Kr. e. 1500 körül lehetett, amikor is a föníciaiak az egyiptomi képírásból, elsősorban a mássalhangzós csoportjelekből fejlesztették ki a rovásírást, az első betüírást. Galánthay Tivadar orientalista 1914-ben táblázatban mutatja ki az egyiptomiból kifejlődő rovásírásokat, különös tekintettel a magyar rovásírásnak az egyiptomi és a föníciai rovásírásokkal való szoros kapcsolatára. Tekintettel arra, hogy a magyar rovásírásnak az öszszes rovásírások közül a föníciaival van a legszorosabb kapcsolata (50%), azt bizonyítja, hogy a szabir magyarok révén az ősforrásnál mi is ott voltunk. Néhány példa az egyiptomi és a magyar rovásírás kapcsolatáról: "B" kettétört és keresztbetett bot az ítélkezés képjele, a magyarban pálcát törni valaki felett. Az uralkodói pálca, a jogar rovásunk egyik "J" jele. A hajfonat rovásunk egyik "H" jele. Az öntözőcsatorna állítva rovásunk "CS" jele. A menni, sietni rovásunk "S" jele. A karika ponttal, "RÉ", a napisten, rovásunk egyik "LY" jelváltozata; "I" azonos jel a magyarban is. Fontosabb korai emlékei: anasazi edény, az írástörténelem legkorábbi, nyelvhez köthető és elolvasható írásemléke; afrászijábi tál, budapesti hun jelvény, sopronkőhidai avar sótartó a „magas ős sarok” fölirattal. Honfoglaláskori emlékek: bodrog-alsóbűi fúvóka, ötvöstárgyak képszerű ábrázolásai. Fontosabb székely emlékei: székelydályai, homoródkarácsonyfalvi, vargyasi, székelyderzsi, gelencei, csíkszentmihályi, dálnoki, bögözi, rugonfalvi és konstantinápolyi felirat, az énlakai mennyezetkazettára festett felirat és összevont betű (ligatúra), a nikolsburgi ábécé, L. F. Marsigli (1658-1730) rovásnaptár-másolata, Telegdi Rudimentája, Szamosközi István bejegyzései, a siménfalvi sorok, Kájoni János és mások szövegei és ábécéi. Forrás: Rovas Info |
