A magyar kultúra múltjának egyik legvitatottabb pontja az, hogy volt-e honfoglaló eleinknek saját írása. Évről évre bizonyosabbá válik, hogy eleink írástudó népként érkeztek a Kárpát-medencébe. A rovásírás legfőbb elemeit a magyarság a honfoglalás előtt, a keleti szállásterületeken sajátította el. A betűalakokat nagymértékben befolyásolta az a tény, hogy a betűket rótták, hogy a sor jobbról balra haladt, hogy a magánhangzókat csak ritkán írták ki, s leginkább akkor ha azok hosszú magánhangzókat jelöltek. Ez a sémi íráscsaláddal való rokonságra utal. Az ótürkök egészen a Fekete-tengerig terjesztették ki hatalmukat, itt jött létre a nyugati türk, majd a Kazár Kaganátus. A kazárok írni tudását senki sem vonja kétségbe. Őseink hosszú ideig ezen a vidéken éltek, így bőven volt lehetőségük elsajátítani ezt a különös írásmódot.
Sokat elárul a magyar rovásírás eredetéről az is, hogy mind az "ír" , mind a "betű" szavunk türk eredetű. Reméljük, hogy a majdani etelközi ásatások bizonyítani fogják, hogy őseink nem felejtették el egyhamar a Kazáriából hozott betűket. Mint ismeretes, a kései avar korban a Kárpát-medencében egy rovásírást használtak, amelynek ábécéjét két legfontosabb emléke után nagyszentmiklós-szarvasi rovásírásnak nevezzük. Azt is tudjuk, hogy ez az írás a kelet-európai írások családjába tartozik, amelynek egyre több emléke kerül elő a volt Kazár Birodalom területéről. A magyar honfoglalók tárgyai között is találtak olyat, amelyen ezzel a kelet-európai írással készült rövid felirat állt (Homokmégy-Halom). Mindezek ellenére még mindig hiányzik egy-két láncszem, amely összekötné a magyar rovásírást a késő avar kori és más kelet-európai emlékekkel. E hiányzó láncszemek remélhetőleg hamarosan előkerülnek. Talán azon téglajelek közt keresni őket, amelyek XI-XII. századi templomaink falán láthatók.   "Kizártnak tartom - mondta Németh Gyula -, hogy az írás használata, ilyen értékes része a műveltségnek, ha egyszer a magyarság egy törzsénél megvolt, a többieknél ne lett volna meg. A székely írás tehát véleményem szerint a pogány magyarságnál általánosan használt írás, amelyet a kereszténység megsemmisített, azonban megmaradt az elkülönülve és önálló szervezetben élő székelyeknél." Mivel a Székelyföldön maradt fönn legtovább, ezért szokták írásunkat székely rovásírásként emlegetni.

Írásunk négy betüjele az "a", az "e", "o" és "f" biztosan, két betüje, a "h" és "l" pedig valószínűleg szláv közvetítéssel a görög ábécére vezethető vissza. Az a tény, hogy az "f" és "h" jele egy másik ábécéből került a magyarba, olyan nyelvre utal, amelyben eredetileg nem volt "h" és "f". Ilyen volt a szláv és a magyar is. Régen a fehér fejér, Székesfehérvár pedig Fejérvár volt. Az "a", "e" és "o" magánhangzók betüjeleit azért vehették át, mert az eredeti írásnak más rendszere lehetett a magánhangzók jelölésére, vagy pedig olyan magánhangzói voltak, amelyek távol álltak az átvettektől.

Feltünő, hogy a magyar írásban az "s" és az "l" jele összefügg. Úgy tűnik, mintha az "s" a görög lambda jeléből lenne és az "l" jele az "s" jeléhez hozzátett két vonással (pontosabban: diakritikus jellel) lenne képezve. Az "r" jele egyszerűbb és a "z" jele az "r"-hez hozzátett vonás. Az "ny" jele világosan az "n" és a "j" jelből van összetéve. Mindez az írás belső történetére utal.      A magyar rovásírás a X. és XV. század folyamán jelentősen átalakult. Előbb kapcsolatba került a szláv, majd pedig a latin írással. Írásunk kálváriája a kereszténység felvételével kezdődött. A latin nyelv és írásbeliség csak ezután nyomult az előtérbe. A régi pogány írásjeleket üldözni kezdték, így a rovásírás visszaszorult, hanyatlani kezdett. Tudunk olyan vatikáni rendelkezésről is, amely előírta, hogy a magyarok, a székelyek s a hunok által használt régi magyar betük, a jobbról balra való írás helyett csak a latin betüket szabad használni, a papoknak a pogány írást büntetés terhe mellett tanítani nem szabad, a pogány betüs feliratokat pedig egyenesen meg kell semmisíteni.      A rovásírás titkosírásként élt tovább, sőt fejlődött, hiszen a latin írásmód hatására alakultak ki az úgynevezett ligatúrák, összevont jelek. Ilyen például a latin saint (szent) szó rövidítése: st, amely a rovásírásban az "s" és "t" betük összevonásából keletkezett. A sort még kiegészíti az "nd", "ck"...stb.

Újbóli felvirágzás a reneszánsz és a humanizmus elején következett be, amikor is az előkelő udvarokban szívesen használták titkosírás és egyéb időt múlató foglalatosságként. Lehet, hogy ekkor kiegészítették betükészletét, amely most megnehezíti a régebbi betüalakok és a helyesírás pontos visszaállítását. A reneszánsz elmúltával az újra erősödő egyház és konzervatív vezetőgárdája szép lassan teljesen a háttérbe szorította őseink írását. Legtovább a Székelyföldön, a XVII. századig maradt fönn.

A fentebb leírtak a rovásírás "hivatalos" történetét képezik, vannak azonban olyan szakemberek, akik szerint a magyar rovásírás fejlődése nemcsak a türkökig, hanem teljesen az ókorig visszavezethető. Ez a lehetőség sem alaptalan, amint Forrai Sándor a Magyar Fórum 1996 június 6-i számában be is bizonyít. A következő sorok őt idézik.

"A hon visszafoglalásának 1100. évfordulója alkalmából eddig a sajtóban, rádióban, televízióban elhangzott értekezések, tudományos fejtegetések őstörténetünket általában nem a valóságnak megfelelően mutatják be. Csupán honfoglalásról beszélnek, mintha Árpád bejövetele előtt itt sem magyar nyelvet beszélő, sem rokon népek nem éltek volna, és ezzel kapcsolatban krónikáinkat is csak legendáknak minősítik, holott a krónikák szerint is Árpád magyarjai hívásra jöttek vissza a Kárpát-medencébe. Itt lenne az ideje annak, hogy véget érjenek azon Bach-korszakbeli hazugságok, melyek kizárólag osztrák érdekeket szolgáltak: hogy Árpád magyarjai műveletlen, írástudatlan nomádok voltak, akik nyereg alatt puhított húst ettek, mintha a tüzet sem ismerték volna. Ilyen és ehhez hasonló hazugságokkal árasztották el a Nyugatot, ezt tanították iskoláinkban nemzedékről nemzedékre. Az igazság pedig az, hogy olyan ősi írása van a magyarságnak, melynek jelei szoros kapcsolatban vannak valamennyi ókori írással. Amikor azonban a Kárpát-medencében és főleg Erdély területén egymás után kerültek elő rovásírásos nyelvemlékek, kiderítették, hogy csupán a türk rovásírás átvételéről van szó, ősi írásunk nem is volt. Hunfalvy Pál, az Akadémia akkori főkönyvtárosa egyenesen "koholmánynak" minősítette az addig előkerült emlékeket. Ezzel szemben a magyar rovásírással kapcsolatos tanulmányaimat 1994-ben kötetben adta ki az Antológia Kiadó: Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig címmel. Ebben kimutatom, hogy az írástörténetnek két bölcsője van, a Kárpát-medence és a Közel-kelet, Mezopotámia központtal."

Az írástörténetben igen fontos szerepet játszik a Kárpát-medence ősi íráskultúrája, elsősorban az erdélyi tatárlakai és tordosi ókori írásokkal. Az erdélyi Tatárlakán 1961-ben N. Vlassa kolozsvári régész hamuval telt gödör fenekén 26 agyagszobrocskát, 2 kőfigurát egy tengeri kagylóból készült, karperecet, két rajzos agyagtáblácskát és egy képírásos korongot talált. Vlassa észrevette, hogy a jelek feltünően hasonlítanak a Kr. e. IV. évezred végének sumér képírására. A leletek világszerte nagy feltűnést keltettek, mivel a C14 radiokarbonvizsgálatok szerint 6500 év körüli írások, melyek az eddig legrégibbnek tartott mezopotámiai Uruk városából előkerült sumér írásnál mintegy ezer évvel korábbiak. A vizsgálatok szerint a korong helyi homokos agyagból készült, és a jelek bekarcolása után került kiégetésre. Nálunk Makkay János régész külön tanulmányban foglalkozott a kérdéssel.
A korongot egy vízszintes és egy függőleges átló négy mezőre osztja. Minden mezőben képjelek láthatók. A korong az átlókkal a magyar rovásírás egyik "F" jelváltozatát ábrázolja, mely nem más, mint a "napforgó" ősi írásos képjele. Feltünő, hogy a négy részre osztott korong 10 képjele közül 6 a magyar rovásírás jelével alakilag megegyezik. Ezek: "Z, Ny, Gy, B" felett fekvő alakban a "P", a karika rovásírásunk egyik "Ly" jelváltozata. Ezen jelek a sumér képírásban mind megtalálhatók. A kettős kereszt a magyar "Gy", kiscímerünkben a gyulák (vezéri méltóság) névmonogramja. A sumér címerben a jogarnak, fából készült uralkodói botnak írásos képjele, jelentése "Pa". Nem véletlen, hogy a két címer jelábrázolása, azaz történeti mondanivalója azonos.

A Kárpát-medence ősi írásbeliségének másik fontos bizonyítéka az első magyar régésznő Torma Zsófia által 1857-ben a Tatárlakától kb. 20 km-re levő Tordos határában talált írásos agyagkorongocskák és cserépdarabok. A kb. 11000 db, megközelítőleg 4500 éves cseréptöredék és korongocska, amelyekben különböző ábrák és írásnak tűnő jelek láthatók, köztük ékírás jellegű, képírásos és zömében lineáris, azaz vonalas írások. Ez utóbbiak között a tatárlakaihoz hasonlóan rovásszerű és számrovás jellegű jelek is találhatók, melyek közül több, mint tíz a magyar rovásírás jeleivel alakilag is megegyezik. A tordosihoz hasonló írás nyomaira bukkantak a régészek a Balkán térségben is, így Karanovoban, Sitovoban, Vincán, Gardisnicában. Ezek a leletek a tordosi íráskultúra egyenes folytatásai. A leletanyaggal több neves írástörténész is foglalkozott, egyértelműen megállapítva a krétai-mezopotámiai kapcsolatokat.

Az írás kialakulásának másik bölcsője az ókori Közel-Kelet Mezopotámia központtal. A magyar rovásírás része annak az írásrendszernek, amely a mezopotámiai sumér képírásból és az egyiptomi képírásból fejlődött ki. Számos bibliai történet színhelye az Éden kertje, Nimród, a nagy vadász alapította Ninive. A sumérok voltak az elsők, akik a képírásból a folyamatos gondolatok lejegyzésére fogalomírást alkottak. A különböző elvont fogalmakat, igéket, érzelmeket összetett képjelekkel azaz ideogrammákkal fejezték ki. Mivel a sumér is ragozó nyelv volt mint a magyar, ezért a ragokat, képzőket megfelelő szótagjelekkel fejezték ki, amelyekben már benne voltak a megfelelő magánhangzók is. Ebből fejlődött ki az ékírás, majd a betüírás, melyek közül az álló kereszt egyedül a magyar rovásban is "D" hangértékű, a hal írásos képjeléből lett a "H" jel, mely a magyarban is "H" hangértékű, jelentése a sumérban "ha", mely azonos a hal szavunkkal.

A sumér képírás terjedt el kelet és nyugat felé egyaránt. Nyugat felé az egyiptomi képírás kb. 4800 évvel ezelőtt sumér hatásra keletkezett, átvéve annak belső szerkezetét, azzal a különbséggel, hogy a szótagjelekből hiányoztak a megfelelő magánhangzók, így ezek csupán mássalhangzós csoportjelek. Az egyiptomi képírás kezdetben a papok írása volt, rendszerint kőbe vésték a tárgyakhoz hasonló jeleket, a hieroglifákat, azaz a szent véseteket. A szövegekben előforduló fáraók, királyok nevét keretbe, kartusba foglalták.

Karnak város templomának egyik hieroglif felirata Campbell angol kutató szerint a következő: III.Thotmesz fáraó uralkodása idején birodalma területén magharok is éltek, a hettitákkal együtt harcoltak és bizonyságul Arad, Árpád és Maghar városokat említi. Campbell szerint a magharok alatt magyarokat kell érteni, valószínű szabir magyarokat. Ez az időpont Kr. e. 1500 körül lehetett, amikor is a föníciaiak az egyiptomi képírásból, elsősorban a mássalhangzós csoportjelekből fejlesztették ki a rovásírást, az első betüírást. Galánthay Tivadar orientalista 1914-ben táblázatban mutatja ki az egyiptomiból kifejlődő rovásírásokat, különös tekintettel a magyar rovásírásnak az egyiptomi és a föníciai rovásírásokkal való szoros kapcsolatára. Tekintettel arra, hogy a magyar rovásírásnak az öszszes rovásírások közül a föníciaival van a legszorosabb kapcsolata (50%), azt bizonyítja, hogy a szabir magyarok révén az ősforrásnál mi is ott voltunk.

Néhány példa az egyiptomi és a magyar rovásírás kapcsolatáról: "B" kettétört és keresztbetett bot az ítélkezés képjele, a magyarban pálcát törni valaki felett. Az uralkodói pálca, a jogar rovásunk egyik "J" jele. A hajfonat rovásunk egyik "H" jele. Az öntözőcsatorna állítva rovásunk "CS" jele. A menni, sietni rovásunk "S" jele. A karika ponttal, "RÉ", a napisten, rovásunk egyik "LY" jelváltozata; "I" azonos jel a magyarban is.

>> Ide kattintva letöltheti a róvásírás betükészletet <<