szekelyfold.info.ro

Amikor Atilla meghalt, a nyugati népek még jobban reszkettek, mert a fiaitól kezdtek félni. Mert Atillának annyi fia volt, hogy mint egy népet, megse lehetett őket számlálni. Mindenki azt hitte, hogy utána az egyik fia fog uralkodni. De a ravasz német fejedelmek Aladár pártjára álltak, mert ő Krimhilda német fejedelemasszonytól származott.
A hunok Csabát pártolták, aki a görög császár leányának a fia volt. Mind a két fiú uralkodni kezdett, de végül a kard döntött közöttük. Az első ütközetben Csaba győzött. Ekkor azonban Aladár nagy sereget gyűjtött, és Csaba népét Szikambria közelében megtámadta. Két hétig folyt a küzdelem, míg végül Csaba seregét úgy legyőzték és szétszórták, hogy Atilla fiaiból és a hunokból csak nagyon kevesen maradtak meg.
Ebben a csatában, amelyet a hunok Krimhilda csatájának neveztek, rengeteg német vér is elfolyt. Ha a németek nem szégyellnék, és őszintén szólnának róla, elmondhatnák, hogy a Dunából több napon át sem ember, sem állat vizet nem ihatott, mert a folyó Szikambriától egészen Potenciána városáig kiáradt a vértől. Csaba vezér elmenekült a csatából, és tizenötezer hun vitézzel Görögországba vonult. De nem maradt ott sokáig, hanem visszatért rokonaihoz, atyjának népéhez Szittyaországba. Ezenfelül még megmaradt háromezer hun, akik Csigle mezején telepedtek le.

Volt egyszer egy király s a királynak három fia. Annak a királynak a kertjében volt egy aranyalmafa. Ez a fa éjjel virágzott, s hajnalra megérlelte minden gyümölcsét. A király megszedette a fát reggelenkint, s időjártával ő lett a világ leggazdagabb királya. Egy reggel üresen találta a fát. Másnap megint. Harmadnap meghirdette, hogy fele országával jutalmazza azt, ki az aranyalmákat megvédi a tolvajoktól. Hű emberei sorra őrben álltak a fa alá. De éjféltájt mindet elnyomta az álom. Mire föleszméltek, az almáknak lába kelt.
Összetanakodott a három királyfi, s elhatározta, hogy vállalják az orködést. Először a legidősebb, aztán a közbülső próbálkozott. Nem jártak ok sem különbül, mint a többi őr. A legkisebb királyfit Árgyílusnak hívták. Most már rajta volt a sor.
Felkötötte a kardját, s egy aranyszelencét is vitt magával. A szelencébe pedig tubákot tett. Azzal ledőlt az aranyalmafa tövébe, s nézelődött a holdsugaras estében. Ahogy nézelődött, egyszer csak érezte, hogy az álom meglegyinti. Kinyitotta az aranyszelencét, szippantott a tubákból, s akkorát tüsszentett, hogy elszállott az álma. Akkor már röpült is a fa felé tizenhárom fekete holló. A királyfi ügyesen elkapta az első holló lábát.

Valamikor nagyon régen élt egy Rabsonné nevezetű tündérkirálynő, aki, nos, nem éppen lágy szívéről és harmattiszta lelkéről volt híres. Rabsonné testvére volt két másik tündérnek, Firtosnak és Tartodnak. Ők már megállapodtak, várat építettek, saját birodalmuk volt, így hát Rabsonné is úgy döntött, hogy itt az ideje, hogy ő is letelepedjen. Bebarangolta a környéket, amíg rá nem lelt az Égetvésznek hátamegett húzódó magas és szeszélyes alakzatokat utánzó sziklacsoportra. Nagyon megtetszett neki a hely. Jó kilátás nyílt innen mindenfelé, s ha éppen a testvéreinek akart hírül adni valamit, csak tüzet kellett gyújtania, mert mindkét várra igen jó rálátása volt sasfészkéből.
Rabsonnénak volt egy bűvös kakasa és macskája, velük hordatta fel az építőanyagot a hegy tetejére, tündérei pedig felépítették a várat.. Igen ám, de a várhoz út is kellett. Gondolt egyet és magához hívatta az ördögöt, és arra kérte, hogy csináljon neki egy bűvös utat. Sokáig alkudozott az ördöggel, míg végül megegyeztek, hogy Rabsonné az útért fizet egy hegy aranyat és egy völgy ezüstöt.
Ezután az ördög egyetlen éjszaka alatt el is készítette az utat és ment a fizetségéért. De Rabsonné azt mondta, hogy időre van szüksége, míg beköltözik teljesen a várba, hisz minden vagyona Tündérországban van még, és arról is meg akar győződni, hogy az ördög valóban bűvös utat épített-e neki. Az ördög belenyugodott, hogy várnia kell a fizetségre és hazament. Rabsonné pedig befogatott színarany hintajába. Amikor éppen készült felülni, meghallotta, amint Kolozsváron elsőt harangoznak és így szólt kocsisához:

A tündérvilág noha eltűnt, sok szépet, sok tanulságost hagyott a népmondákban az utóbbkorra.
- A tündérek, mint levegői lények, nem lévén a föld egy részéhez kötve, most meredek sziklákon tüntették elő lakjaikat; majd egy áthathatatlan erdei sűrűbe rózsakalibát varázsoltak maguknak: néha folyókat zuhogtattak alá roppant magasságú egyenes szirtekről, s az ily vízesés tükre megett lakoztak; semmi alkalmatlan szomszédot nem szenvedhetvén, boldog kények szerint változtatták lakásukat. Tarkő egy nevezetes volt közöttök! Több kalandjai közül egy népmondát ragadott ki az átadás a feledékenység sötét örvényéből. Egy szerencsétlen szerelmének két gyümölcseivel, Maros és Olttal azon havasok roppant tetején lakott több évek óta, melyek aljában ma a lapályos Gyergyó díszlik. Hogy mennyi időig? megmondani a rege nem tudja, mert a tündérek idejében még a lőcsei időnaptár nem nyomtattatott. Csendességét nem háborította a fejsze élétől földreterült izmos fenyő sóhajtó lezuhanása: a fűrészmalmok, egyedüli életszerei most annyi jó, de szegény munkást székelyeknek, nem háborgatták iszonyú csikorgással a sudaros tönköket; szóval ő békében, magányosan, s ha lehet mondani, megelégedetten élt.

Zetelakán túl, nem messze, magas szikla tetején állott hajdanában Zeta vára. Nem sokkal azután, hogy a magyarok keresztény hitre kezdtek térni, építette ezt a várat egy Zeta nevű nagyúr. Pedig lent, a hegy tövében a Csele völgyében, gyönyörű palotája volt, de olyan, hogy messze földön nem volt párja. De Zeta, nehogy ráeröltessék az új hitet, fényes palotáját földig romboltatta, s a hegy tetejére épített egy várat. Két lánya és egy fia volt. A leányok vele laktak a várban, hanem a fiú ritkán ült otthon. Háború volt akkor a magyarnak élete - nem ült otthon, aki kardot tudott forgatni. Esztendő esztendő után mult el, mindenféle hírek jöttek a fiatal Zetáról - csak ő nem jött haza. Egyszer az a hír jött, hogy meghalt a csatában, akkor az apja elsiratta. Másszor az a hír jött, hogy áttért az új hittre: akkor az apja megátkozta. Inkább halt volna meg a hittagadó. Hanem a fiú egyszer mégis hazajött. Mikor nem gondolt senki rá, fölvágtatott a várba fehér paripáján.

Rákiáltott az apja - őseid hitét elhagytad, nem vagy az én fiam! A fiú szelíden kérlelte, de hiába, az apja hajthatatlan maradt. Akkor a leánytestvéreihez fordult, de azok sem követték őt az új hitben. 
- Nem kell a te jövevény istened! - kiáltott az öreg Zeta. Abban a pillanatban megdördült az ég, megingott a szikla, hogy összeomlott a büszke vár, maga alá temette Zetát s a két leányát - csak a fiúval volt az Isten. Fehér táltosával leugratott a vár faláról.

Volt egyszer egy székely ember, s annak három fia. Mind a három legénysorban volt már, meg akartak házasodni. Egy napon azt mondta nekik az apjuk:
- Ez a hely a tiéd fiam!
A fiú aztán ide egy falut épített, s ennek a falunak Etéd lett a neve. Amikor a nagyobbik fiúnak kimérte a helyet, továbbmentek, s a középsőnek is kimért akkorát, de a mérés után azt mondta:
- Erről még szólók ma!
A középső fiú is falut épített erre a helyre. Ennek a falunak Szolokma lett a neve.
Hanem míg az apa a középső fiúnak méregette a helyet, a harmadik nem győzte várni míg rákerül a sor, s ingerülten mondta: 
- Nekem azt add!
- Nem lehet, ott én lakom, ez Énlaka.
- Adj hát nekem is apám! - ismételte a fiú.
Az apa kimérte a harmadik helyet is, s a harmadik fiú is falut épített ide. Ennek a falunak Atyha lett a neve.