szekelyfold.info.ro

Backamadarasi Kiss Gergely professzor, a székelyudvarhelyi református kollégium második alapítója, az székelyudvarhelyi református templom építtetője, az erdélyi református anyaszentegyház főjegyzője.
Backamadarasi közszékely szülők éles eszű, az értelmet szorgalommal párosító, törhetetlen akaratú, s Istentől kapott adottságaival hűségesen sáfárkodó gyermeke. Szülőfaluja tanítói felfigyelnek rá és a marosvásárhelyi kollégium felé tanácsolják. A szülők szegények és ezért szolgadiákként iratják be az iskolába.
Mivel bal lába kissé rövidebb, ezért iskolatársai gyakran kigúnyolják, de ez őt nem zavarja. Amikor így csúfolják: "sánta is vagy, kicsi is vagy, semmiképpen nem lehetsz nagy", ő elmésen vág vissza társainak: "megmutatom messze megyek, s aztén nyomós nevet szerzek".És valóban messze ment és nagyra nőtt és hazajött, hogy nyomós neve megmaradjon.
A jóeszű diákot tanárai felettébb megszeretik. A rector még járni is tanítja, hogy ne legyen feltűnő testi félszegsége. Minden tantárgyat szívesen és könnyedén tanul. Különös előszeretettel tanulja a német nyelvet és teológiát. Messze készül. Külföldi tanulmányútra.

Baróti Szabó Dávid költő és nyelvújító, jezsuita, később világi pap és tanár.
Az alapvető képzés (rétori osztály) elvégezése után, 1757. november 30-án belépett a jezsuita rendbe (Jézus Társasága). Újoncéveit (noviciátus) Trencsénben végezte, majd 1759 és 1760-ban latin és ógörög nyelvtudását fejlesztette tovább, hogy majd Székesfehérvárott a gimnázium első osztályának tanára legyen. 1760 és 1763 között filozófiát hallgatott Nagyszombatban a jezsuiták híres egyetemén. 1763–64-ben, Kolozsvárott a gimnázium második osztályában tanított és a papnevelő intézet (szeminarium) felügyelője volt. 1764–65-ben a költészet tanára Egerben, valamint a tanulók vasárnapi hitszónoka. Teológiai tanulmányait 1765 és 1770 között végzi Kassán, amelynek végén pappá szentelték. 1770–71-ben a nagyváradi gimnáziumban a költészet- és szónoklattan tanára, a tanulók congregatiójának igazgatója, és a rendház történetirója. 1772–73-ban Besztercebányán töltötte a harmadik próbaévet. Ebben az évben tiltották be a jezsuita rendet, amit követően Baróti Szabó Dávidot, mint az esztergomi főegyházmegyébe osztott papot ideiglenesen Komáromba a szónoklatam tanítására rendelték. 1777-ben Kassára nevezték ki a felső osztályok tanitására. Ebben az állásában 1799-ig maradt; ekkor nyugállományba vonult. Irodalmi törekvéseinek jutalmaképpen Ferenc királytól 600 forintnyi nyugdíjat kapott és egykori tanítványa, györkényi Pyber Benedekhez, régi barátja és pártfogója P. Ferencz, Komárom vármegye főjegyzője fiához költözött Virtre, ahol élete utolsó két évtizedét töltötte.

Bölcsésztanulmányait Székelyudvarhelyen, majd Budapesten végezte. Diákkorában néprajzi gyűjtőútra ment Sebesi Jóbbal. Újságíró lett, a Budapesti Hírlap és más lapok munkatársaként.
1887-től 1892-ig országgyűlési képviselő volt, egy ideig Szabadelvű párti, majd a Nemzeti Párthoz csatlakozott. Képviselőházi beszédeiben az ifjúsági irodalommal, a népköltészet és a népnyelv, valamint a közoktatás kérdéseivel foglalkozott.
Napilapokat és folyóiratokat szerkesztett: Magyarság (1901–02); Magyar Világ (1902–03); Magyar Kritika (1897–99); Nemzeti Iskola (1890–1905); Néptanítók Lapja (1907–09).
1889-ben Pósa Lajossal együtt megindította az első irodalmi értékű, hazafias szellemű gyermeklapot, Az Én Újságom-at, Sebők Zsigmonddal együtt szerkesztője volt a Jó Pajtás gyermeklapnak. Ifjúsági könyvsorozatot szerkesztett: Kís Könyvtár, amelynek folytatása B. E. kis könyvtára címmel jelent meg. 1900-ban a Kisfaludy Társaságnak is tagjává vált. Az ifjúság számára készült mese-átdolgozásai (Ezüst Mesekönyv; Arany Mesekönyv) főként az (Ezeregyéjszaka és a Grimm mesék) átiratai: tucatnyi új kiadásaival, újabb átdolgozásaival évtizedeken át a legfőbb és legjobb magyar mesekönyvek voltak. Verseket, színdarabokat, leányregényeket, történelmi és irodalomtörténeti műveket is írt.

Marosvásárhely polgármestere volt 1900–1912 és 1926–1929 között. Ebben az időszakban épült fel a szecessziós stílusú megyeháza és kultúrpalota a város főterén. Az ő nevéhez fűződik a csatornázás és közvilágítás bevezetése is. Szintén az ő polgármestersége alatt épült a gyermekmenhely, öt elemi iskola, a felsőbb kereskedelmi iskola, a felsőbb leánygimnázium, a közigazgatási iskola; megalapították a városi zeneiskolát, a közkönyvtárat és képtárat.
Édesapja Bernády Dániel szabad polgár, patikus volt. Fia, Bernády György tanulását több helyen végezte; Marosvásárhelyen és Budapesten. 1902-ben közfelkiáltással polgármesterré választották. Polgármesterségének kezdetén a Marosvásárhely lélekszáma 19.522, mely 1915-re 10.000 fővel gyarapodott. Nevéhez fűződik Marosvásárhely modern városközpontjának kialakítása, villany- és vízvezetékkel való ellátása, a közigazgatás újjászervezése, intézményhálózat létrehozása, középületek, gyárak (gázfejlesztő üzem, közüzemek épületei, raktárépületek, téglagyárak növelése, korszerűsítése, közvágóhíd, vámházak, kertészet és üvegházak építése). Polgármestersége alatt épültek, mára már a város jelképévé vált Városházán és Közművelődési Palotán kívül többek között: öt elemi iskola, polgári iskola (ma műszaki egyetem), felsőkereskedelmi iskola (ma műszaki egyetem), leánygimnázium (ma Papiu Ilarian líceum), katonai alreál iskola (ma orvosi egyetem), kereskedelmi és iparkamara, továbbá 117 új utca nyitása, 3000 telek kialakítása, a Maros szabályozása (Lenarduzzi céggel köt erre szerződést), gátépítés, Műcsatorna és hidak építése, víztisztító üzem, víztározók, szennyvíztelep építése, Gyermekmenhely, Polgári Sportlövőde a Somostetőn.

Bethlen Gábor 1580. november 15-én született a Hunyad vármegyei Marosillyén. Birtokos köznemesi család sarja, apja Bethlen Farkas, anyja Lázár Fruzsina, öccse Bethlen István, későbbi fejedelem.
Báthory Zsigmond fejedelem udvarában nevelkedett, s 15 éves alig múlt, amikor 1595-ben részt vett a török elleni havasalföldi hadjáratban. Báthory Zsigmond fejedelem seregében harcolt Mihály vajda ellen, majd a Basta rémuralma ellen Székely Mózes körül tömörülő párthoz csatlakozott, s 1602 júliusában a tövisi csata után török területre bujdosott. 1603 júliusában Székely Mózes seregében részt vett a Brassó melletti csatában, s utána újra török földre távozott. Katonai és diplomáciai tehetsége korán kitűnt; a kibontakozást kezdettől fogva a török szövetségében, a Habsburgok ellenében kereste. Érintkezésbe lépett Bocskaival, hogy a Habsburgok elleni felkelés vezéréül megnyerje. 1604 őszén, a szabadságharc megindulása után ő szerezte meg a Porta jóváhagyását Bocskai fejedelemségéhez. 1605 májusában feleségül vette Károlyi Zsuzsannát. 1607-től Báthory Gábor bizalmas tanácsadója és fejedelemségének előkészítője. Amikor azonban a fejedelem a Habsburgokhoz közeledett, 1611-ben ismét török területre menekült. 1613. október 23-án a kolozsvári országgyűlés a szultán támogatásával fejedelemmé választotta.

Bölöni László labdarúgó, edző, Marosvásárhelyen született.
Gyermekkorát Dicsőszentmártonban töltötte. Labdarúgó pályafutását 1967-ben kezdte a városi Chimica Târnăveni csapatban, ahol 1969-ig játszott. Tanulmányait a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben végezte, fogorvosi szakon. Még tizennyolc éves sem volt, amikor 1971-ben bemutatkozott a marosvásárhelyi csapatban. Az első két meccsen negyedórát kapott, a harmadikon már róla beszélt mindenki. Annak a kilencven percnek kitágította a határait, önmagán túlmutatva jelezte, fénylő csillag mutatkozott be a román első osztályban. 1-0-ra nyert az ASA, Bölöni László harminc méterről hatalmas gólt rúgott.
Akik látták, úgy emlékeznek vissza, hogy már azon a meccsen megmutatta mindazt, ami később is olyan jellemző volt rá. Küzdeni akarás, pontosság, alázat, példamutatás, irányítókészség. 1984-ig maradt az ASA Marosvásárhely csapatában, utána áthelyezték a FC Steaua Bukaresthez. A román futballválogatottban 108-szor szerepelt, 23-szor volt a válogatott csapatkapitánya és 25 gólt lőtt. 1977-ben és 1983-ban ő lett a legjobb román labdarúgó. A Steaua-val BEK és szuperkupát nyert, így Puskáson kívül Bölöni az egyetlen magyar, aki BEK-et nyert.
Bölönit kiváló teljesítménye ellenére sem ismerték el igazán. Valami kivetnivalót mindig találtak a játékában. Hol azt vetették a szemére, nem elég technikás, hol azt, nem tud cselezni, jóllehet ha virtuóz megoldásokat kellett alkalmazni, arra is képes volt. Játékintelligenciája nem egyszerűen átlag feletti volt, hanem hozzá lehetett és lehet mérni manapság is az egész román futballt. Ha nem ment neki, akkor is foggal körömmel küzdött, nem ismert elveszített meccset. A Steauában kilencvenhét meccsen huszonnégy gólt szerzett.

Bolyai Farkas magyar matematikus, Bolyai János édesapja.
Tanulmányait Nagyenyeden, Kolozsváron, továbbá a göttingeni és jénai egyetemen végezte. Göttingenben került baráti kapcsolatba Gauss-szal, akivel utóbb levélben tartotta a kapcsolatot. 1804-től a marosvásárhelyi kollégium matematikai, fizikai és kémiai tanszékén 47 évig tanított. 1832-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Sokat foglalkozott Euklidész ötödik posztulátumával; többek között bebizonyította, hogy a "három, nem egy egyenesen levő pontok egy körön találhatók" állítás egyenértékű a párhuzamossági axiómával. Foglalkozott drámaírással, rajzolással, zenével is. Az általa feltalált főző- és fűtőkemence abban a korban nagy népszerűségnek örvendett. Bolyai Farkas 1851-ben, 76 évesen megy nyugdíjba. 1852-ben kiadja Kurzer Grundiss (Rövid vázlat) című német nyelvű művét. Ebben összefoglalja főbb matematikai gondolatait és párhuzamot von fia és Lobacsevszkij munkássága között. Ezután sokat foglalkozik az elmúlás gondolatával és tudatosan készül rá. Megírja végrendeletét, amelyben "nyolc X alatt sok x-et írt" öreg professzornak titulálja magát. A temetésén semmi ceremóniát nem kíván, még harangot sem, de hozzáteszi: "az oskola csengettyűje szólhatna".

Apai ágon Bolyai Bolyai Gáspár és Pávai Vajna Krisztina révén magyar-székely, anyai ágon pedig Árkosi Benkő József és Bachmann Júlia által magyar-szász származású. Kolozsváron született, Erdélyben az akkori Ausztria-Magyarország területén. Szülőháza ma is látható, pár lépésre a város főterétől. Korán megmutatkozó egészen rendkívüli tehetségének különleges nevelést kívánó kimüvelésében Családja volt az első iskola. Édesapja és édesanyja, Bolyai FaArkas Bolyai Farkasné Benkő Zsuzsanna egyaránt rendkívüli értékekkel gazdagították pici korától. Atyjához különleges kapcsolat fűzte. 13 éves korában édesapja, Bolyai Farkas segítségével már a matematikai analízisben is otthonosan mozgott. Mindvégig a legnagyobb tisztelettel és szeretettel viseltetett iránta, és levelezéseik tanúsága szerint két nagyszerű tudományos szellem vitatkozott egymással egyben támogatva, segítve egymást. 1833-ban betegen kérte nyugdíjazását (valószínűleg maláriában szenvedett), amit azzal a kikötéssel kapott meg, hogy bármikor visszatérhet munkájához. 1846-ban Marosvásárhelyen telepedett le, ahol teljesen visszavonultan élt, sajnos a tudománytól is. Hagyatéka így is óriási, felbecsülhetetlen érték az utókor számára. A híres Bolyai kéziratgyűjteményben az apától, Bolyai Farkastól 6 ezer oldalnyi, a fiától, Bolyai Jánostól 14 ezer oldalnyi munka maradt fent. A gyűjtemény a Bolyai-Teleki könyvtárban található Marosvásárhelyen.

Dózsa György az 1514-es, parasztfelkelésbe torkollott keresztes hadjárat katonai vezetője.
Sokáig vita folyt származásáról, mivel tévesen több korabeli forrás Székely Györgynek tünteti fel. Azonban minden kétséget kizáróan bizonyítja származását, az az okirat, amelyet Barlabási Lénárt erdélyi alvajda és székely alispán írt 1507 július 17.-én, és amelyben latinul Dózsa Györgyöt: Georgius Dosa Siculus de Makfalva in Sede Maros existente-ként jelöli meg. Eszerint Dózsa György a makfalvi Dósa-család az Örlöcz-nem Szováta ágán levő lófő család tagja.
Dózsa György Dálnokon született, születéséről pontos dátum nem maradt fent, de a korabeli források alapján negyven év körüli volt halálának idején, ebből visszaszámolva körülbelül 1470-es évek körül született. Gyerekkorát Dálnokon töltötte testvéreivel, apja halála után Makfalvára került. Mindig a katonai pálya vonzotta, apja nyomdokaiba akart lépni, így később katonának állt. Több végvárban is szolgálhatott, mivel bár adatok nem maradtak fenn róla, Szapolyai János erdélyi vajda 1513-as törökök elleni hadjáratában mint lovaskapitány vesz részt. A hadjárat után nándorfehérvári őrségben maradt. Itt vívott győztes párviadalt 1514 február 28-án a szendrei lovas spáhik vezérével , az epeirosi Alival aki már sok vitéz halálát okozta addig. Ezért a tettéért a király II. Ulászló kétszeres zsold és aranylánc mellett lovagrendbe emelte és egy falut ajándékozott neki. Valamint engedélyezte neki, hogy a családi címerébe a hőstett emlékére egy karddal levágott vérző kart illesszen. Eközben Bakócz Tamás esztergomi érsek és szentszéki követ 1514 április 9-én kihirdeti a pápai bullát azaz a törökök elleni kereszteshadjáratot.

Gábor Áron az 1848–49-es forradalom és szabadságharc legendás ágyúöntője és tüzértisztje volt, aki a csatamezőn vesztette életét. Berecken született székely határőrcsaládban. Apja Gábor István főjegyző, anyja Hosszú Judit volt, akik öt gyermeket neveltek fel.
Gábor Áron a berecki alsó iskola után a gimnáziumot Csíksomlyón a ferencrendieknél végezte, majd bevonult katonának. Kézdivásárhelyen, a 2. számú székely határőrezrednél szolgált katonaként. Innen Gyulafehérvárra küldték, ahol „pattantyús” (ágyúkezelői) kiképzést és káplári rangot kapott. 1840-től az 5. pesti tüzérezredhez állt be, később Bécsben, az ágyúgyárban szolgált. Továbbszolgálati kérelmét nem fogadták el, ezért leszerelt, majd 1842-ben öccse helyett újra bevonult, de nem sikerült elérnie, hogy továbbképezzék, ezért 1846-ban újra, végleg leszerelt. Gyulafehérváron szerzett tüzérségi ismereteket, Budapesten és Bécsben katonai műszaki előadásokat hallgatott. Közben az asztalosmesterséget is kitanulta, bútorokat készített és még egy szárazmalmot is.
Az ágyúöntés lehetőségét már az 1848. október 6-án tartott Székely Nemzeti Gyűlésen felvetette, az ellenállás mellett döntő gyűlés azonban nem vette komolyan a javaslatot.
 Az ötlet Sepsiszentgyörgyön került újra elő, amikor Puchner császári tábornok feltétel nélküli megadásra szólította fel a várost. Az összehívott népgyűlés november 12-én megfelelő fegyverek hiányában már-már a megadás mellett döntött, amikor Gábor Áron felajánlotta, hogy a fülei hámorban ágyúkat gyárt: "Uraim! Hallom, hogy a főtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs muníció, nincs ágyú. Uraim, ha csak ez a baj, úgy én mondom, hogy két hét alatt lesz ágyú, lesz muníció, amennyi kell.(...), s ha mához két hétre Szentgyörgy piacán hat ágyú nem lesz felállítva, s ha azokkal próbalövésnél célt nem találok, akkor én magam állok tízlépésnyire az ágyú elibe céltáblának." Szavait a székelyek nagy lelkesedéssel fogadták.

Széki gróf Teleki Sámuel magyar felfedező, a Kenya északi részébe indult első európai expedíció vezetője. Ő fedezte fel és nevezte el (Rudolf trónörökösről) a Rudolf-tavat és (Rudolf feleségéről, Stefánia belga hercegnőről) a Stefánia-tavat. A dédunokája volt Teleki Sámuel (1739–1822) erdélyi kancellárnak, aki 50 ezer kötetes könyvtárának átadásával megalapította a marosvásárhelyi Teleki Tékát, az egyik első magyar közkönyvtárat.
Az ásványtant, geológiát, földrajzot és csillagászatot tanult Teleki Sámuelt 1881-ben az Országgyűlés felsőházának tagjává választották. A politikai pályán ismerkedett meg Rudolf trónörökössel a Magyar Földrajz Tudományok Társaság elnökével, és annak feleségével, Stefánia hercegnővel, II. Lipót belga király leányával, a társaság fővédnökével.
1886-ban Rudolfék ösztönözték arra, hogy tervezett afrikai szafarija helyett inkább szervezzen expedíciót Baringo tótól északra elterülő vidékre, túl azokon a területeken, amelyeket Joseph Thomson (1858-1895) skót utazó feltérképezett,hogy megtalálja a sivatagi tavat, amelynek létezését helyi legendák sugallták. A legendák szerint a sivatagban tenger van, amely körül óriások törzsei élnek, szigete pedig szörnyetegek és kísértetek otthona.
Teleki gróf és útitársa, Ludwig von Höhnel osztrák tengerészhadnagy, 1887 februárjában hagyták el Panganit (Tanzánia) 400 teherhordóval, a Ruvu folyót követve.

Kányádi Sándor Kossuth-díjas romániai magyar költő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Kányádi Sándor 1929. május 10-én született Nagygalambfalván (Hargita megye, Románia). Édesapja Kányádi Miklós gazdálkodó, édesanyja László Julianna, akit korán, 11 évesen (1940) vesztett el. Az elemi iskola 5 osztályát szülőfalujában végezte. A középiskolát a székelyudvarhelyi református kollégiumban (1941-1944), a Római Katolikus Főgimnáziumban (1944-1945) és a fémipari középiskolában (1946-1950) végezte. Ezt követően beiratkozott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színházművészeti Főiskolára, de a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar-irodalom szakos tanári diplomát 1954-ben, de soha nem dolgozott tanárként, életét az irodalomnak szentelte.

Költői tehetségét Páskándi Géza (1933-1995) fedezte fel. Ő közölte 1950-ben első versét a bukaresti Ifjúmunkás című lapban. 1951-1952-ben az Irodalmi Almanach segédszerkesztője, ezzel egyidőben néhány hónapig az Utunk, 1955-1960-ban a Dolgozó Nő munkatársa, 1960-tól 1990-ig pedig a Napsugár című gyermeklap szerkesztője.
 écsben 1967-ben előadást tartott Líránkról Bécsben címmel. 1984-ben egy hosszabb, észak- és dél-amerikai előadó körúton vett részt. 1987-ben meghívták a rotterdami Nemzetközi Költőtalálkozóra, de mivel útlevelet nem kapott, ezért tiltakozásul kilépett a Román Írószövetségből. 1992-ben Izraelben erdélyi jiddis népköltészet-fordítását mutatta be.

1784. március 27-én szegénysorsú székely kisnemesi család hatodik gyermekeként megszületett Csoma Sándor. (Egyes források (Szilágyi Ferenc kutatásai) szerint 1787-ben született.) Édesapja Csoma András határőr katona, édesanyja Getse Krisztina. Hat testvéréből három érte meg a felnőttkort: Júlia, Krisztina és Gábor (1788-1850). Április 4-én megkeresztelték. 1790-ben megkezdte tanulmányait az elemi iskolában. 1799-ben édesapjával felgyalogolt Nagyenyedre és beiratkozott a Bethlen Kollégiumba, ahol „szolgadiákként” kezdte meg tanulmányait: kisebb munkákért pénzt keresett, abból fizette tandíját. Már enyedi diákként érlelődött benne a gondolat, hogy fel kell keresse ősei hazáját. 1807-ben befejezte gimnáziumi tanulmányait. 1815-ben befejezte főiskolai tanulmányait. Elindult Németföldre, Bécsben konzultált Ujfalvy Sándorral, majd egy – valószínűleg – heidelbergi tartózkodás után ment Göttingenbe. 1816 – 1818 között a Göttingeni Egyetem angol ösztöndíjas hallgatója volt, Johann Gottfried Eichhorn tanítványaként orientalisztikával foglalkozott. Ekkor már 13 nyelven írt, olvasott. Tanulmányai után hazatért Erdélybe és felvette a kapcsolatot a kolozsvári tudóskörrel, Döbrentei Gáborral, Gyarmathi Sámuellel, Kenderesi Mihállyal. 1819. november 24-én Csoma Sándor Nagyenyedről indult útjára. November 28-án a Vöröstoronyi-szorosnál lépte át szülőföldje határait. Így írt egyik levelében: „Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, s Keletre jövök, s ahogy csak lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában, és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében”.

Márton Áron az erdélyi katolikus egyház püspöke. Jelmondatául a „Non recuso laborem” – nem futamodom meg a munkától – mondatot választotta. „Ez a latin nyelv gazdagsága alapján akár így is fordítható: nem utasítom el a bajt, a nyomorúságot, a szenvedést. Mély értelmű utalás volt ez munkával és szenvedéssel teli életére. Áron püspök a II. bécsi döntés után Dél-Erdélyben maradt, Gyulafehérvárról kormányozta egyházmegyéjét. A II. világháború alatt, és az azt követő nehéz években az emberi jogok és a keresztény szeretet következetes, kiegyensúlyozott, bátor képviselője volt”.
„…olyan püspök volt, aki nemcsak szerette a rá bízottakat, hanem ismerte is őket. Ő még nem átallotta kikérni a társadalom világi kutatóinak, a szakértőknek a véleményét, odafigyelt a szociológusok és szociográfusok adataira és következtetéseire; ő még hosszú távú stratégiákban gondolkodott a felemelés és javítás horizontján. Nemcsak sziklaszilárd volt, amint ezt sokan legjellemzőbb erényének tartják, hanem – bölcsessége és műveltsége mellett – okos is.
Székely földműves család harmadik gyermekeként született az erdélyi Csíkszentdomokoson. Édesapja Márton Ágoston, édesanyja Kurkó Julianna volt. Elemi iskolába szülőfalujába, a Római Katolikus Elemi Népiskolába (1903–1906) járt. Középiskolai tanulmányait előbb a csíksomlyói Katolikus Gimnáziumban (1907–1911), a csíkszeredai főgimnáziumban (1911–1914), majd a gyulafehérvári kisszemináriumban (1914–1915) végezte. Itt érettségizett 1915. június 12-én.

Méhes György, eredetileg: Nagy Elek, író, újságíró, Székelyudvarhelyen született.
1917-ben a család Kolozsvárra költözött, az ottani református gimnáziumban érettségizett. Érettségi után a Ferdinánd Tudományegyetemen tanult jogot, de érdeklődése a színház felé fordult. 1938-ban a Nemzeti Színház ösztöndíjából több hónapot Budapesten töltött. Ezután újságoknál dolgozott, először színkritikái, majd politikai írásai jelentek meg a Pásztortűznél és a Keleti Újságnál. Írásaiban szót emelt a vad nacionalizmus ellen, a magyarok és románok békés egymás mellett élését hangsúlyozta.
A II. világháború után 1948-1950 között a Falvak Dolgozó Népe munkatársa, 1950-52 között a Művelődési Útmutató szerkesztője. Pártonkívülisége miatt támadások érték, emiatt meg kellett változtatnia nevét; 1952 után kivonult a hivatalos irodalmi életből, szabadúszóként írt ifjúsági regényeket és meséket, 1956-ban rövid ideig a Napsugár című gyermekújság főszerkesztő-helyettese. A sikert az 1982-ben megjelent Bizalmas jelentés egy fiatalemberről életrajzi regényével érte el.
Munkássága több elismerésben részesült: 1999-ben a Magyar Köztársaság Kiskeresztje érdemrendet kapta meg; 2002-ben Kossuth-díjjal tüntették ki „jelentős próza- és drámaírói tevékenységéért, az egyetemes magyar művelődés és nemzettudat megtartóerejének kimunkálásában vállalt szerepéért, a gyermekirodalomtól a színpadi alkotásokig ívelő irodalmi munkásságáért”; 2005-ben átvehette a Bécsi Európai Akadémia díját. 2007-ben, 91. életévében hunyt el.

Nyírő József erdélyi magyar író, katolikus pap, újságíró. Műveiben, főként az erdélyi magyarság problémáival foglalkozott. Szókimondó, az akkori politikai helyzettel szembeforduló magatartása miatt menekülnie kellett Romániából, majd Magyarországról is. Művei publikálását és bármilyen nyilvánosságra hozatalát a román kommunista rendszer betiltotta. Nyírő Józsefet akárcsak Wass Albertet a román kultúrpolitika magyar háborús bűnösöknek "nevezte ki".
Tanulmányait a székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumban kezdte, majd a gyulafehérvári papnevelő intézetben és a bécsi Pazmaneumban tanult. 1912-ben Nagyszebenben pappá szentelték, itt oktaott hittant egészen 1915-ig amikor a Kolozs megyei Kide község plébánosa lett. 1919-ben, amikor Erdély a magyar állami keretből a román állami keretbe került, kilépett az egyházi rendből és megnösült. A papi rendből való kilépése után, a római katolikus egyház kiközösítette. Először Kidében malmot bérelt, ezzel tartotta fenn magát és családját, majd az elkövetkező tíz évben a kolozsvári Keleti Újság-nál újságiróként dolgozott.
1924-ben Jézusfaragó ember címmel megjelennek legkorábbi novellái, ami népszerüséget hozott neki, mint Erdélyben, mint Magyarországon.1931-ben visszavonult gazdálkodni a Nagyküküllő megyei Alsórákos községbe, ahol örökölt nyolc hold földet, de az újságírást is folytatta. 1941-ben erdélyi képviselőként Budapestre költözött ahol a Magyar Erő című háborús, képes hetilapot szerkesztette.

Székelyudvarhely mellett, Lengyelfalván született udvarhelyszéki székely családban. Apja, Orbán János a francia háborúk katonatisztje, anyja, Knenchtel Eugenia német-olasz(vagy görög) családból származott. Iskoláit Székelyudvarhelyen végezte, de már 1846 tavaszán elhagyta szülőföldjét. Családjával Konstantinápolyba utazott, a velencei származású nagymama, Foresti Mária örökségének átvételére. Felhasználva a lehetőséget, beutazta a Közel-Keletet. Eljutott Egyiptomba, ahol megmássza a piramisokat, a Szentföldön bejárta a bibliai helyeket, erdélyi magyar és román „beduinnal” találkozott, akik a besorozás elől szöktek meg, bejárta Kis-Ázsiát, tanulmányozta az antik görög kultúra emlékeit, csodálattal írt a görög nép szabadságharcáról. Keleti élményeit később hat kötetben jelentette meg: „Keleti utazás” címmel.
Egy nyugati lapból, Athénban szerzett tudomást a magyar forradalomról. A török fővárosból egy szabadcsapattal indult haza, azonban Vidinben kapta a hírt a szabadságharc bukásáról. Ezután a magyar emigránsokat segíti szállással és munkahellyel. További élete meghatározó élménye volt, hogy Kossuth környezetébe került. Nem térhetett haza, a császári hatóságok ellenségnek számították. Londonba utazott, ahol Petőfi barátjával, Teleki Sándorral barátkozott össze. Nagy hatással volt rá a Jersey szigeten, emigrációban élő Victor Hugo.

Sütő András Kossuth-díjas erdélyi magyar író, mezőségi szegényparaszti családból származott. A nagyenyedi református kollégium, majd a kolozsvári református gimnázium diákja volt. Első írását 18 éves korában közölte a kolozsvári Világosság című lap, Levél egy román barátomhoz címmel.
1949-ig Kolozsváron a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola rendező szakos hallgatója volt, majd tanulmányait megszakítva a Falvak Népe című hetilap főszerkesztője lett. 1951-ben Bukarestbe költözött, mivel a szerkesztőséget oda helyezték át. Nem tudott azonosulni az ötvenes évek politikai viszonyaival ezért 1954-ben lemondott állásáról és Marosvásárhelyre költözött, ahol 1989-ig helyi lapok főszerkesztői pozícióját töltötte be.
1965-1977 között parlamenti képviselő, 1974-1982 közt a Romániai Írószövetség alelnöke volt. 1980-tól kezdve a Ceauşescu-rezsim betiltotta műveinek kiadását és színdarabjainak bemutatását, ezért 1980 és 1990 között csak Magyarországon tudott publikálni. Ebben az időszakban ő és családja a hatalom és a Securitate folyamatos zaklatásainak voltak kitéve. 1990-ben a fekete március idején veszítette el egyik szeme világát.
Több tucatnyi magas színvonalú prózai és drámai műve a jelenkori magyar írók élvonalába emelte. 1998-ban a Digitális Irodalmi Akadémia egyik alapító tagja volt.
Életének 80. évében, 2006. szeptember 30-án, hosszan tartó betegség után melanomában hunyt el. A marosvásárhelyi vártemplomban volt felravatalozva teste, majd a református temetőben helyezték el.

Udvarhelyszéki lófő székely családból származott. Unitárius vallású volt. Székely Mózes udvarhelyszéki Udvarhely városában született 1553-ban, kortársa Szamosközy István, korának legnagyobb történésze szerint. Sokan -tévesen-, születési idejét 1550-re, teszik, mint ahogy Lövétét tartják szülőfalujának. Két fia volt Székely István, aki korán meghalt, illetve ifj. Székely Mózes. Apja Literáti Székely János, Udvarhelyszék jegyzője és János Zsigmond magyar király, majd erdélyi fejedelem székely sókamarása, anyja nevét nem ismerik, második felesége Kornis Anna volt. 1580 táján sófalvi sóbánya kamarása, udvarhelyszéki főkapitány és főkirálybiró volt.
Báthory István erdélyi fejedelem megválasztását követően a fejedelem oldalán harcolt a Habsburg-pártiak ellen. Radnótnál kardját a foga közé fogva átúszott a Maroson, majd két ellenséges katonát leterített, ami miatt a Bekes Gásápr oldalán harcolók megfutottak. Ezért a tettéért Báthory kinevezte az erdélyi fejedlemség testőrségének parancsnokának. Báthory hadnagyaként érdemeket szerzett. Követte Báthoryt Lengyelországba is, ahol a magyar gyalogság parancsnokaként végigharcolta a király orosz hadjáratát. Tetteiért a király Szentelt lovagjai közé emelte. Báthory István lengyel király oldalán 1576-tól 1582-ig harcolt Oroszország ellen egy székely dandár parancsnokaként, majd Rettenetes Ivánnal kötött béke után hazament Erdélybe. Báthory Istvánnak köszönheti, hogy a sófalvi sóbánya kamaraispánja lett, de emelett Siménfalván és Lövétén jelentős birtokokat kapott.

Tamási Áron (született: Tamás János) (Farkaslaka, 1897. szeptember 20. – Budapest, 1966. május 26.) Kossuth-díjas magyar író. Leggyakrabban az ún. népi írók közé sorolják. Tamási Áron kisbirtokos, sokgyermekes székely földművescsalád gyermekeként született 1897. szeptember 20-án Farkaslakán. Apja Tamás Dénes, földműves, anyja Fancsali Márta. Kilencéves korában pisztollyal ellőtte a bal hüvelykujját, ezért a szülők úgy határoztak, hogy taníttatni fogják, mert nem lesz képes elvégezni a gazdasági munkát.
1904-től Farkaslakán járt elemi iskolába. 1910-től a székelyudvarhelyi katolikus főgimnázium tanulója. 1917-ben hadiérettségit tett Gyulafehérváron. 1918-ban karpaszományos őrvezetőként az olasz frontra került. Ki akart törni az elődök paraszti életformájából, méghozzá nem is a szellemi élet, hanem a városi-polgári életforma felé. Ezért 1918. november 18-án megkezdte jogi tanulmányait a kolozsvári egyetemen, majd 1921-ben miután végez, a Kereskedelmi Akadémián tanult, ahol 1922-ben szerzett diplomát, utána banktisztviselő Kolozsváron és Brassóban.
Azután szűknek érzi Erdélyt, s mintha mindenestül szakítani akarna származása hagyományaival, huszonhat éves korában, 1923 júliusában kivándorol Amerikába, ahol volt alkalmi munkás, de banktisztviselő is. Pedig akkor már egy novellájával Kolozsvárott pályázatot nyert (Szász Tamás, a pogány – a Keleti Újság novellapályázatán). De írói magamagát Amerikában találta meg. Ott lebbentek elébe látomásként az elhagyott otthon képei, emlékei, hagyományai. A székely népballadák, népdalok és népi mókák ihlették azokat a novellákat, amelyekből első kötete, a Lélekindulás összeállt. Amerikából küldte haza a kéziratot a kolozsvári kiadóhoz, ahol 1925-ben megjelent. Azonnal felfigynek rá: a romániai és a magyarországi irodalom is. Erdély hazavárta ezt a mindenkinél erdélyibb hangütésű írót. És a következő évben, 1926 májusában Tamási Áron haza is tért. Ettől kezdve javarészt Erdélyben élt, mígnem 1944-ben Magyarországra települt át. De amikor még romániai lakos és a romániai magyar irodalom ünnepelt írója volt, már a legolvasottabb, a legkedveltebb írók közé tartozott Magyarországon is.

Tompa László költő, műfordító Betfalván született, elemi iskoláit Segesváron, a gimnázium alsó osztályait Székelykeresztúron végezte, majd Nagyszebenben érettségizett. 1902-1907 között elvégezte a jogi egyetemet Kolozsváron. Itt jelent meg nyomtatásban első verse az Egyetemi Lapok-ban. Az egyetem után Székelyudvarhelyre került közigazgatási gyakornoknak, 1918-ban vármegyei főlevéltárosnak nevezték ki. Az első világháborút a városban vészelte át, mert egy gyermekkori sérülése miatt nem sorozták be. Reményik és Áprily mellett Tompa László a Helikon-líra harmadik megteremtője. 1918 után gazdálkodásból élt, majd 1919-től ő szerkesztette a helyi Székely Közlöny című lapot, és addig csak kedvtelésből írt verseit publikálni kezdte az erdélyi irodalmi folyóiratokban. 1920-tól kezdve több verse és műfordítása jelent meg Marosvásárhelyen, a Zord idő című irodalmi lapban. Ebben az évben megnyerte a Zord idő verspályázatát az Idegen falusi fogadóban című versével. Költeményei megjelentek az Erdélyi Szemle, a Napkelet, a Pásztortűz, az Ellenzék illetve az Erdélyi Helikon című lapokban.
1921-ben megjelent első kötete, az Erdély hegyei között 15–20 év termésének válogatása. Teljes fegyverzetben lép vele a költő a nyilvánosság elé. Versei egy szenvedélyes, magános lélek dísztelen, darabos önvallomásai. Magánya a kisváros sivár körülményei közé szorult emberé, aki az élet vigasztalóbb tartalmait a természetben, a családi összetartozásban és egy szívós, a nehéz sorssal dacolni képes, férfias magatartásban látja. Első kötetét rövidesen még kettő követi: az 1923-ban kiadott Éjszakai szél és az 1929-ben megjelent Ne félj. A természet, az erdélyi táj nála jelenik meg a legmarkánsabban. A nagy hegyek zord sziluettjei, a fenyők hajlíthatatlansága, a hegyi patakok sodrása, az éles levegő hasító fénye átjárja verseinek hangulatát, szimbolizálja eszményeit, inspirálja költői nyelvének faragott, sziklás keménységét. A költőtriász két előbbi tagjánál jóval realisztikusabb és szociálisabb hajlandóságú, lírája nem pusztán saját reflexióit, hanem a székely nép karakterisztikumait is dokumentálni akarja.