| Tompa László (1883 - 1964) |
 Tompa László költő, műfordító Betfalván született, elemi iskoláit Segesváron, a gimnázium alsó osztályait Székelykeresztúron végezte, majd Nagyszebenben érettségizett. 1902-1907 között elvégezte a jogi egyetemet Kolozsváron. Itt jelent meg nyomtatásban első verse az Egyetemi Lapok-ban. Az egyetem után Székelyudvarhelyre került közigazgatási gyakornoknak, 1918-ban vármegyei főlevéltárosnak nevezték ki. Az első világháborút a városban vészelte át, mert egy gyermekkori sérülése miatt nem sorozták be. Reményik és Áprily mellett Tompa László a Helikon-líra harmadik megteremtője. 1918 után gazdálkodásból élt, majd 1919-től ő szerkesztette a helyi Székely Közlöny című lapot, és addig csak kedvtelésből írt verseit publikálni kezdte az erdélyi irodalmi folyóiratokban. 1920-tól kezdve több verse és műfordítása jelent meg Marosvásárhelyen, a Zord idő című irodalmi lapban. Ebben az évben megnyerte a Zord idő verspályázatát az Idegen falusi fogadóban című versével. Költeményei megjelentek az Erdélyi Szemle, a Napkelet, a Pásztortűz, az Ellenzék illetve az Erdélyi Helikon című lapokban. 1921-ben megjelent első kötete, az Erdély hegyei között 15–20 év termésének válogatása. Teljes fegyverzetben lép vele a költő a nyilvánosság elé. Versei egy szenvedélyes, magános lélek dísztelen, darabos önvallomásai. Magánya a kisváros sivár körülményei közé szorult emberé, aki az élet vigasztalóbb tartalmait a természetben, a családi összetartozásban és egy szívós, a nehéz sorssal dacolni képes, férfias magatartásban látja. Első kötetét rövidesen még kettő követi: az 1923-ban kiadott Éjszakai szél és az 1929-ben megjelent Ne félj. A természet, az erdélyi táj nála jelenik meg a legmarkánsabban. A nagy hegyek zord sziluettjei, a fenyők hajlíthatatlansága, a hegyi patakok sodrása, az éles levegő hasító fénye átjárja verseinek hangulatát, szimbolizálja eszményeit, inspirálja költői nyelvének faragott, sziklás keménységét. A költőtriász két előbbi tagjánál jóval realisztikusabb és szociálisabb hajlandóságú, lírája nem pusztán saját reflexióit, hanem a székely nép karakterisztikumait is dokumentálni akarja. 1929-ben megkapta az Erdélyi Helikon nagydíját, 1941-ben a Baumgarten-díjat. 1943-ban lemondott a lapszerkesztésről és nyugdíjaztatását kérte, de 1944-ben elvállalta a egy évre a magyar irodalom tanítását a székelyudvarhelyi gimnáziumban. 1955-ben kitüntették a Román Népköztársaság Állami Díjával. A kortársi kritika pesszimista költőnek tartotta, pedig gondolkodásának fegyelme, küzdőképessége, puritán szelleme, elmélkedő hajlama alkalmassá teszi őt a világnézeti fejlődésre, arra, hogy mentesüljön a nacionalizmustól, hogy szembeforduljon a fasizmus és a háború rombolásával, hogy egy emberies közösségi élet vágya és elképzelése ellensúlyozza sokszor elkomoruló vagy keserűen gunyoros lelkiállapotát. Műfordítóként többek között Hans Christian Andersen, Johann Wolfgang Goethe, Friedrich Hebbel, Hölderlin, Gottfried Keller, Nikolaus Lenau, Eduard Mörike, Rainer Maria Rilke, Friedrich Schiller, Theodor Storm és Stefan Zweig műveit tolmácsolta. |
